1. nap

Érkezés - 2006. 06. 18.

Hosszas előkészületek után végre eljött az indulás napja. A repülőtérre kiutazás kis szervezést igényelt, mivel Gábor bátyámnak aznap ugyancsak Budapestre kellett utaznia kontrollra, az előző napi lézeres szemműtétje miatt. Persze, hogy ne legyen egyszerű, neki 10 -re kellett menni, nekem pedig este 7 -kor indult a gép. Neki nem lett volna jó estig ott maradni, nekem pedig nem lett volna túl jó, ha egész nap a repülőtéren lógatom a lábam. Így hát be kellett vonni az egész családot: Nagymama vitte Gábort kontrollra reggel, szülők vittek minket repülőtérre délután.

Jó időben indultunk, így korán kiértünk Ferihegyre. A 2A terminálról indult a gépem. Gyorsan megtaláltuk a megfelelő pultot, ahol be kellett jelentkezni. Persze ott állt a leghosszabb sor, de azért nem volt vészes. Akkor még... A jeggyel már nem kellett törődni, mivel e-ticketem volt. Ez a legkényelmesebb, és a legolcsóbb jegy.

Tehát sorbaállás, várakozás. Még 2 óra indulásig. 1 lépés előre, 5 perc várakozás. Még 1 lépés előre, újabb 5 perc várakozás. Aztán 10 perc várakozás, amiből lassan 30 perc lett. Sor nem mozdul. Egyszer csak bemondja egy kedves hang, hogy elnézésünket kérik, de elromlott a futószalag, a jegykezelés pár percig szünetel. Ez a pár perc teljes másfél órán keresztül tartott. 20 perccel a gép indulása előtt aztán végre megindult a szalag, kaphattuk a beszállókártyákat. Ekkorra a sor már kiért az épületből. Hosszas búcsúzkodásra így nemigen maradt idő, sietni kellett a beszállással.

Becsületükre legyen mondva, gyorsan tették a dolgukat, 15 perc csúszással indultunk.

Egy gyors utolsó telefon még a gépről, aztán telefon kikapcs. Ahogy kigurultunk a terminálról, pont jó helyen ültem, hogy lássam az egész családot csápolni az épület teraszán. Jó volt őket látni még egyszer. Mivel nem volt konkrét munka, így nem tudtuk mikor látjuk egymást újra.

Sikerült jó helyre ülnöm, szárny előtt, ablak mellett, pont az első osztály mögött. Szép új repülővel mentünk, egy új Malév Boeing 737 -essel. Kényelmes bőrülés, nagy lábtér, semmi kényelmetlenség. Egy idősebb ír néni ült mellém, aki beszállás után azonnal elővett egy könyvet, és jót szunyókált felette.

Kigurultunk a kifutópályára, amikor bemondta a kapitány, hogy a felszállási engedély bármelyik pillanatban megérkezhet, és indulás. Előkaptam a fényképezőgépet, hogy felvegyem videóra. Mire sikerült kihámoznom a tokjából, és bekapcsolnom (kb. 5 mp) már gurultunk is. Nem is gurultunk, már száguldottunk. Még 5 másodperc, és már fel is ugrottunk a levegőbe. Minden erőlködés, és rázkódás nélkül egyszer csak elkezdett távolodni a talaj. Bár a turbina éppen mellettem volt, a zaj nem volt vészes. Az autónkban a szélzaj 140 -nél nagyobb, pedig igazán csendes autónk van (lassan csak volt :(, megválunk tőle, az ára most többet segít).

Az út maga nagyon sima volt, bár sajnos felhős volt az ég. Németország volt az utolsó amit láttam, aztán a holland tengerpartot sikerült még lekapnom 2 felhő között. Aztán tejszínhab végig. A kijelző szerint 11500 méter magasan repültünk, 780 km/h sebességgel. Kint -60 °C volt, ami meg is mutatkozott a deresedő ablakon.

Három órányi repülés után ereszkedni kezdtünk. Pilótánk szerint Dublinban eső, és erős szél várt ránk. Lesüllyedtünk a felhők alá, azaz először két felhőréteg közé, majd tovább a második réteg alá. Megláttuk a tengert, és távolabb az ír partokat. Ahogy közeledett a szárazföld, egyszer csak elállt az eső, és vékonyodni kezdett a felhő felettünk. Amint az első sziget fölé értünk, kisütött a nap, gyönyörűen megvilágítva a szigetet. Ennél szebb üdvözlésre nem is számíthattunk volna.

Leszállás után gyorsan összeszedtem a csomagokat, majd irány a kijárat, ahol egy régi ismerős várt. Ő már több mint egy éve kint van, sajnos lassan haza kell mennie. De jó volt látni, csomó hasznos infoval látott el.

Térképvásárlás, buszjegy beszerzés (5 napos mindenes), és buszra pattanás. Emeletes buszra ültünk, felülre, hogy jól lássak mindent. Amit mindjárt jól láttam, hogy itt senki nem tud közlekedni: mindenki a rossz oldalon megy...

20 perc buszozás után meg is érkeztünk a városközpontba, ahol a szállás van. Gyors bejelentkezés után már meg is volt a kártyám, ami minden ajtót nyit a hostelben (már ahova mennem szabad). Itt kísérőmtől elbúcsúztam, sietett, hogy elkapja az utolsó buszát.

Felcuccoltam a szobába, megkerestem az ágyam. 12 ágy közül enyém a 8-as. Gondoltam gyorsan leugrok a közös helységbe, mert ott állítólag van ingyen internet, ha az ember visz wifis gépet. Gép volt, internet sehol. Kivéve persze a 3 fizetős terminált. Fel a recepcióhoz, hogy hogy is van ez, ott a srác szerint lennie kellene, de majd másnap szól a vezetésnek, ha nem működik. Megpróbáltam telefonálni, a T-Mobiltól kapott „Üdvözöljük Írországban” sms alapján beállítottam a roamingot, és tárcsázás. Persze sikertelen próbálkozás volt ez is, mivel a kártyámra megvásárlása után egy fillért sem töltöttünk, mondván minek, kint úgyis venni kell másik kártyát. Hmm. Ez sem jött be, és már elmúlt éjfél, az otthoniak már biztos nagyon aggódnak. Nincs más fizetünk az internetért. Választás: €1/15 perc, vagy €2/40 perc. Hát akkor már inkább 2 -t fizetek, gondoltam. Pénztárcát elő, pénzt kivesz. Apróm persze nem volt, csak papírpénz. Recepción próbáltam felváltani, de ekkora címletet nem váltanak, menjek ki a boltba, vegyek valamit. Újabb 15 perc alatt megvolt egy üveg ásványvíz, és 2 euró a nethez. Végre sikerült. Gyorsan küldtem egy emailt haza, hogy ne aggódjanak, élek, jól vagyok. Chateltünk kb. fél órát, aztán irány az ágy, másnap sok dolgom lesz.

Elalvás előtt kezdtek előjönni a bizonytalan kérdések: Mit keresek itt? Találok munkát? Biztos jól tettük, hogy nekivágtunk? Segített a rossz hangulat kialakulásában a spártai szállás, és a hozzá járó „illatok” is. De a fáradtság megtette a hatását, gyorsan elaludtam.